Kedves Hikaru!

Ezt a problémát nem értem, az udvartartásotokkal kapcsolatban. Ha nem úgy táncolnak azok a vérivók, ahogy kellene, miért nem fegyelmezi őket senki? Talán ilyen a főnök is? Mivel egy gazdát a szolgája után ítélnek meg. A közmondás szerint: Amilyen az Úr olyan a szolga. Legalább is én így tudom, de nem igazán akarok bele bonyolódni olyan dolgokba, amiket én nem tudok, nem ismerek. Annak viszont örülök hogy te jól vagy és semmi bántódásod sincs.

Hogy itt mi újság? Semmi, legalább is a felszínen nincs semmi. De minden egyes éjszaka mást rejt. A telihold és energiái múló félben vannak. Bár ez a mostani megrázó volt. Olyan mintha a lényemnek mindkét része egymás ellen küzdene… viszont a testem nem tud átváltozni farkassá. Kivettem pár nap szabadságot, hogy át tudjam vészelni, azt a pár napot. De utána az újabb munkába állás, csak még jobban rá tett. Nem voltam képes rendesen koncentrálni, egyre csak az a vérszomj járt a fejemben, amit átéltem. És amitől be kell vallanom, megrémültem. Még soha nem éreztem ennyire másnak magam, és még soha – soha nem éreztem, hogy ennyire kilógnék a sorból. Minden éjjel legszívesebben kint állnék a házam verandáján és bámulnám a fenyők csúcsa közül az égre kúszó holdat. Olyan csodálatos, és fenséges látvány, ahogy az ezüst holdtányér felkúszik az égre, és ezüsttel hint tele mindent. Ha bele gondolok abba, hogy apám hány ilyen teliholdat megért farkasbőrbe, akkor csak azon csodálkozok, hogy én miért nem tudok a nyomdokai lépni, így csak valami furcsa különcnek érzem magam, aki szinte sehova sem tartozik. Az emberek külsőre embernek látnak. De belsőre soha nem voltam az. Tudom ezt az a fél lény, mondatja velem, mely a lelkemben lakik.

Hogy a városban mik történnek. Az unalom posványa alatt a mélyben, valami megmozdulni látszik. Talán valakik az éj gyermekei közül, megint keverni kezdték a lapokat. Lényeg hogy unatkoznak, és talán ezért teszik. Az éjszakai műszakosok, sok vámpírt és vérfarkast látnak mostanában a könyvtárban, éjjelente. Nekem jövő héten kezdődik az éjszakai műszakom. Így lehet, hogy mindkét társaság tagjai közül látni fogok egyet – kettőt, bár nem tudom. Hikaru az az igazság hogy valahol mélyen a lelkem mélyén félek attól, hogy végleg válaszút elé kerülök. Hogy választanom kell majd a két fél közül, és úgy nem fogok tudni választani, hogy csak az egyik vagy csak a másik. Ilyet nem tehetek, hiszen ott lesz a másik felem, mely vadul rázza majd a fejét, és… addig addig fog noszogatni, amíg szabadjára nem engedem. És ha elszabadul az a felem, nem arról van szó, hogy szégyelleném, de ő is a létem egy alkotó eleme, egy kis darab gén anyám részéről. Az a lidérc ami a testemben él, és amit még én se tudtam rendesen kiismerni, mivel a farkasokhoz húzó felemet, már tudom kezelni, de ha lidérc szabadul el akkor nem fogom tudni hogy mi fog történni vagy mi nem, és az is bosszant, hogy nem fogom majd tudni koordinálni az eseményeket, megtartani a kontrolomat, ha egyszer megtörténik, és összekeverednek bennem, ezek a… különböző lelki manifesztációk, akkor attól tartok elmegyógyintézetben fogok kikötni, ha csak le nem lőnek indulásból. De következő leveledben, ha megkérhetlek, arra meséld el, hogy te hogyan egyesítetted, lelked két oldalát. Mert nekem lehet, hogy nem fognak kiegyezni, sőt erre van a legnagyobb kilátás. De te is csak hasonló matériából való, vagy mint én. Kérlek, mondd el bármilyen ízléstelen is, tudnom kell, hiszen csak így lelem meg a békét, azt a békét és egyensúlyt, amire oly rég óta áhítozom. A következő teliholdig még hátra van több, mint egy hónap… de én már most félek, hogy mi fog történni akkor. De talán jobb, ha félre teszem az aggodalmaimat, mert ezekkel nem megyek semmire sem. Hiszen csak még jobban belesüllyedek ebbe az aggodalom-ingoványba.

Érdekes dologra lettem figyelmes mostanában. Nem tartozik a város természet feletti politikai viszonyaira. Nem jártál még a városunkban de, van egy régi utca… az utcatábla, meg kopott így még csak névvel sem tudok szolgálni. Azt tudom, hogy valaha a városom előkelő negyede volt. Viszont ebbe az utcába véletlenül behajtottam egyszer hogy levágjam haza felé az utat. És… ott az egyik elhanyagolt kert mögött felbukkant egy villa. Egy régi épület hámló vakolattal, mocskos és bedeszkázott ablakokkal. Olyan volt mintha szólított volna a hely… és talán szólít még most is miközben ezt a levelet, írom, hiszen talán ezért került bele. Valamilyen hatással volt rám az a villa ez szinte teljességgel bizonyos, hiszen akkor nem éreztem volna ennyire fontosnak, hogy megemlítsem neked. Viszont amint visszatérek a rendes könyvtárosi munkámhoz utána, járok, hogy mi is állt és áll ott még ma is. Talán fontos mérföld köve lehetett valaminek talán éppen azoknak a történéseknek volt hajdani csomó pontja, melyek a várost olyanná tették amilyen ma. De nem tudom. Az újabb kérdésem az lenne, hogy szerinted létezik olyan, hogy egy tárgyhatással lehet valakire? Még akkor is, ha ez a tárgy egy kivételesen régi ház, akkor is. Mert olyan érzésem volt hogy nem először járok már abban az utcában, és nem először állok meg az előtt a ház előtt. Nem tudom jobban leírni azt az érzést. Egy pillanatra öntött el… aztán megrémültem, valamitől és majdhogy nem padlógázzal hajtottam tovább. Csak otthon nyugodtam meg az után, hogy haza tértem, és készítettem magamnak egy bögre kakaót (kávézni nem kávézok).

Most viszont búcsúzok kedves barátom. Remélem minél hamarabbi válaszod, az udvarral kapcsolatban meg amennyire lehet, ne avatkozz a dolgukba a túl élés kulcsa sokszor az, ha nem látsz, és nem hallasz semmit, senkiről, mert ha még is tudnál valamit, abba lehet, hogy belehalnál.

Ölel és csókol testvéri szeretettel:

Rose G. Stranger

Kedves Hikaru!

Meglepett a leveled, mivel nem igazán hittem volna, hogy egy hozzám hasonló válaszol arra a hangra, ami az éjszakában élőket szólítja. Mindenek előtt azon döbbentem, meg hogy te is egy vagy azok közül, akik oly kevesen élnek, élhetnek ezen a földtekén. Soha nem hittem volna, hogy megtalál majd egy hozzám hasonló… Akivel elbeszélgethetek majd arról a fél-fajról, amelyhez tartozok. És arról az őrületről, amikor a vámpírok, és a farkasok éhsége tombol bensőmben és már-már a pusztulásba, dönt, tudok valamennyit, de az a valamennyi koránt sem elég. Említetted, hogy egyedül élsz - hiszen a klánodban sem foglalkozik veled senki mivel az vagy ami - nincsen senki, akivel beszélgethetnél az őrületről és annak különböző lelki manifesztációiról. Én se sok mindent tudok ehhez szólni, legalább is pszichológus szemmel nem. De tény hogy mi nem emberek vagyunk, nem lehetünk azok már csak természetünknél fogva sem, hiszen te is ismered azt a dekadens vágyat, ami a belsődben él. Lehet hogy ez klánonként más és más… de ránk fél lényekre kihat. És nem csak a démon, amit a saját klánunkból hozunk, hanem az is, amit apánktól és anyánktól örököltünk.

Itt térnék ki arra a kérdésre, hogy kik voltak az őseim. Nos ez meglehetősen érdekes kérdés, mivel hosszú ideig emberi nevelőszülők terelgettek az „élet” rögös útján előre, hogy majd reményeik szerint, egyszer én is hasznos – kedves – jó akaró ember leszek. Ezen próbálkozásuk csúfos kudarcot vallott. Hiszen már az elején sem voltam ember. Anyám meghalt miután megszülettem, apám viszont még jóval születésem előtt nyugalomra szenderült. Hogy kik voltak ők? Nos apám Sabin d’Lacroix, anyám nevét, pedig mai napig nem tudom. Az viszont biztos, hogy apám a város farkas hordájának magányos alfája volt, anyám, pedig az éjszaka gyermekei közé tartozott, egészen pontosan egyike volt azoknak, akik nyugtalanul kóborolnak, és soha nem nyernek majd nyugalmat, ebben a világban. Azt tudom, hogy apám mikor halt meg. Amikor a várost egy Horst nevű germán vérszívó vette a kezébe. Ő is együtt küzdött az éjszaka gyermekeivel… és együtt is bukott el velük. A falkában új ulfric-ot választottak, aki az ő emlékét, mint valami mocskos dolgot eltemette mélyen a farkasok elméjébe.

Most viszont? Most a város ugyan olyan dekadens, mint amilyen volt, én már elköltöztem nevelőimtől, és a várostól távol az erdő mélyén élek, távol a várostól és annak minden bajától. Bár a munkám odaköt, hiszen a városi főkönyvtárban dolgozok, mint könyvtáros, ami éjjel nappal nyitva tart, érthető a miért oka gondolom, hiszen oda nem csak emberek de más nem emberi lények is beteszik időnként a lábukat. Én eddig talán csak szerencsémre de eggyel se találkoztam még. Talán jobb is. Kevesen tudnak arról, hogy mi is vagyok, és mi történik, amikor a telihold az égre hág. Félek is valamilyen szinten attól, hogy kiderül, hogy előbb vagy utóbb valaki rájön, és szörnyetegnek bélyegez, és talán majd megpróbál megölni. Nem hiszem, hogy bekövetkezik ez valaha is, de a legtöbb ember megbámul. Leginkább a hófehér bőröm, a gesztenyeszín hajam, és a borostyán színhez hasonló szemeim miatt. Az utcán összesúgnak a hátam mögött, nem merik az arcomba mondani azt, ami vagyok, hiába tudom magamról, azt hogy mi vagyok… az emberek nem tudják, és talán addig is jó nekik. Hiszen egy olyan szánalmas fél lény, mint én… még az is veszélyes rájuk. Az egyház kezd magához térni ilyen téren, és szervezi azokat a csapatokat, akik nem csak az egyik, hanem a másik félt is a pokolra küldik. Itt nincsen szabadság… talán a városban… talán csak az állhat ellen a katolikus egyház vandál tetteinek. Melyek minket fenyegetnek. Valakinek lépnie kell, valaminek történnie kell, mert megöletik magukat. Aggódok értük… de nem tudom, hogy miért érzek, így holott egyikükhöz sem fűz semmilyen kötelék. De sokszor a téboly pillanataiban arcokat látok… Arcokat melyek sokszor emlékeztetnek valakikre. Többségük inkább angyalnak tűnik, semmint démonnak, azzal a szépség hibával, hogy szemfogaik vannak. Ott állnak mindenütt, templomban, sírkertben, kocsmában, hóesésben, esőben, a márkik kastélyában. Időnként úgy érzem egyetlen nagycsalád, vagyok velük… Máskor, az éjszaka erdő kúszik el mellettem, a fák között épp hogy áttör a telihold gyöngyház fénye és a fülembe csengő farkas üvöltésre, riadok fel, amikor rájövök, hogy valójában az ágyamban fekszek. Kiver a verejték, és percek kellenek, ahhoz hogy rájöjjek, hol vagyok. Ilyenkor talán az őrület hatalmasodik el rajtam. Mintha még telihold előtt felszínre bukna, az az énem, amit oly elszántan takargatok.

Minden esetre most búcsúzok kedves Hikaru. Remélem minél hamarabbi válaszodat, persze az természetes hogy akkor írsz amikor tudsz. Hiszen tudom, hogy lefoglal az udvar, és nem sokan tudják, hogy felvetted a kapcsolatot velem. Elvégre olyan ösvényen járunk, ami veszélyes nem csak ránk nézve.

Ölel és csókol testvéri szeretettel:

Rose G. Stranger