Kedves Hikaru!
Meglepett a leveled, mivel nem igazán hittem volna, hogy egy hozzám hasonló válaszol arra a hangra, ami az éjszakában élőket szólítja. Mindenek előtt azon döbbentem, meg hogy te is egy vagy azok közül, akik oly kevesen élnek, élhetnek ezen a földtekén. Soha nem hittem volna, hogy megtalál majd egy hozzám hasonló… Akivel elbeszélgethetek majd arról a fél-fajról, amelyhez tartozok. És arról az őrületről, amikor a vámpírok, és a farkasok éhsége tombol bensőmben és már-már a pusztulásba, dönt, tudok valamennyit, de az a valamennyi koránt sem elég. Említetted, hogy egyedül élsz - hiszen a klánodban sem foglalkozik veled senki mivel az vagy ami - nincsen senki, akivel beszélgethetnél az őrületről és annak különböző lelki manifesztációiról. Én se sok mindent tudok ehhez szólni, legalább is pszichológus szemmel nem. De tény hogy mi nem emberek vagyunk, nem lehetünk azok már csak természetünknél fogva sem, hiszen te is ismered azt a dekadens vágyat, ami a belsődben él. Lehet hogy ez klánonként más és más… de ránk fél lényekre kihat. És nem csak a démon, amit a saját klánunkból hozunk, hanem az is, amit apánktól és anyánktól örököltünk.
Itt térnék ki arra a kérdésre, hogy kik voltak az őseim. Nos ez meglehetősen érdekes kérdés, mivel hosszú ideig emberi nevelőszülők terelgettek az „élet” rögös útján előre, hogy majd reményeik szerint, egyszer én is hasznos – kedves – jó akaró ember leszek. Ezen próbálkozásuk csúfos kudarcot vallott. Hiszen már az elején sem voltam ember. Anyám meghalt miután megszülettem, apám viszont még jóval születésem előtt nyugalomra szenderült. Hogy kik voltak ők? Nos apám Sabin d’Lacroix, anyám nevét, pedig mai napig nem tudom. Az viszont biztos, hogy apám a város farkas hordájának magányos alfája volt, anyám, pedig az éjszaka gyermekei közé tartozott, egészen pontosan egyike volt azoknak, akik nyugtalanul kóborolnak, és soha nem nyernek majd nyugalmat, ebben a világban. Azt tudom, hogy apám mikor halt meg. Amikor a várost egy Horst nevű germán vérszívó vette a kezébe. Ő is együtt küzdött az éjszaka gyermekeivel… és együtt is bukott el velük. A falkában új ulfric-ot választottak, aki az ő emlékét, mint valami mocskos dolgot eltemette mélyen a farkasok elméjébe.
Most viszont? Most a város ugyan olyan dekadens, mint amilyen volt, én már elköltöztem nevelőimtől, és a várostól távol az erdő mélyén élek, távol a várostól és annak minden bajától. Bár a munkám odaköt, hiszen a városi főkönyvtárban dolgozok, mint könyvtáros, ami éjjel nappal nyitva tart, érthető a miért oka gondolom, hiszen oda nem csak emberek de más nem emberi lények is beteszik időnként a lábukat. Én eddig talán csak szerencsémre de eggyel se találkoztam még. Talán jobb is. Kevesen tudnak arról, hogy mi is vagyok, és mi történik, amikor a telihold az égre hág. Félek is valamilyen szinten attól, hogy kiderül, hogy előbb vagy utóbb valaki rájön, és szörnyetegnek bélyegez, és talán majd megpróbál megölni. Nem hiszem, hogy bekövetkezik ez valaha is, de a legtöbb ember megbámul. Leginkább a hófehér bőröm, a gesztenyeszín hajam, és a borostyán színhez hasonló szemeim miatt. Az utcán összesúgnak a hátam mögött, nem merik az arcomba mondani azt, ami vagyok, hiába tudom magamról, azt hogy mi vagyok… az emberek nem tudják, és talán addig is jó nekik. Hiszen egy olyan szánalmas fél lény, mint én… még az is veszélyes rájuk. Az egyház kezd magához térni ilyen téren, és szervezi azokat a csapatokat, akik nem csak az egyik, hanem a másik félt is a pokolra küldik. Itt nincsen szabadság… talán a városban… talán csak az állhat ellen a katolikus egyház vandál tetteinek. Melyek minket fenyegetnek. Valakinek lépnie kell, valaminek történnie kell, mert megöletik magukat. Aggódok értük… de nem tudom, hogy miért érzek, így holott egyikükhöz sem fűz semmilyen kötelék. De sokszor a téboly pillanataiban arcokat látok… Arcokat melyek sokszor emlékeztetnek valakikre. Többségük inkább angyalnak tűnik, semmint démonnak, azzal a szépség hibával, hogy szemfogaik vannak. Ott állnak mindenütt, templomban, sírkertben, kocsmában, hóesésben, esőben, a márkik kastélyában. Időnként úgy érzem egyetlen nagycsalád, vagyok velük… Máskor, az éjszaka erdő kúszik el mellettem, a fák között épp hogy áttör a telihold gyöngyház fénye és a fülembe csengő farkas üvöltésre, riadok fel, amikor rájövök, hogy valójában az ágyamban fekszek. Kiver a verejték, és percek kellenek, ahhoz hogy rájöjjek, hol vagyok. Ilyenkor talán az őrület hatalmasodik el rajtam. Mintha még telihold előtt felszínre bukna, az az énem, amit oly elszántan takargatok.
Minden esetre most búcsúzok kedves Hikaru. Remélem minél hamarabbi válaszodat, persze az természetes hogy akkor írsz amikor tudsz. Hiszen tudom, hogy lefoglal az udvar, és nem sokan tudják, hogy felvetted a kapcsolatot velem. Elvégre olyan ösvényen járunk, ami veszélyes nem csak ránk nézve.
Ölel és csókol testvéri szeretettel:
Rose G. Stranger
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése